Talán még nem volt ennyire kiemelkedően fontos és grandiózus változás az életemben, mint most. Több, mint másfél évtized kellett ahhoz, hogy a szüleimtől kapott nevem után az szerepelhessen, hogy harmonikaművész. A firenzei mesterdiplomámig nagyon hosszú út vezetett, amely cseppet sem volt könnyű, de a szüleim mindvégig támogattak, mellettem álltak, nélkülük egészen biztosan nem jutottam volna el idáig. Talán soha nem fogom tudni ezt teljes mértékben meghálálni, viszonozni nekik.
Hogy ezt mindig szem előtt tartsam és az irántuk érzett mélységes tiszteletből és szeretetből fakadóan úgy döntöttem, művészi pályám következő fejezetét nem csak az édesapámtól kapott nevemmel, hanem édesanyám gyönyörű nevét is hozzáillesztve kezdem meg, építem fel. Így már örökké a szemem előtt fog lebegni mindkettejük áldozatkészsége, és ha sikereket érek el, akkor azt már mindkettejük nevével fogom elérni.
Mindemellett „művésznevem“ tisztelgés dédapám – Szentpáli Pál – előtt is, aki evangélikus lelkészként szolgált Pusztaföldváron, és prédikációival közvetített egy tiszta világlátást, szemléletet, érzést. Mint muzsikus, talán magam is betöltök egy hasonló szerepet, ám ezt a világ legszebb – még talán anyanyelvemnél is szebb – nyelvén teszem, amit úgy hívnak: zene.
Nyílván, aki eddig ismert szülőfalumban, Baracson, vagy tanulmányaim során, annak örökké ugyanaz a Kiss Péter – a Peti – maradok, ugyanaz a Fejér megyei kistelepülésről jött harmonikás fiú, aki voltam, és ezt nem is bánom, büszke vagyok rá. De felnőtt korom sikereit, élményeit, vagy akár kudarcait már úgy szeretném a hallgatóság emlékezetébe vésni, mint: Szentpáli Kiss Péter harmonikaművész.
Fotó: Ónodi Zoltán